Bori goes to Holland

Korábban már kaptam egy kommentet, miszerint a blogom neve már nem aktuális - lévén, hogy már újból Budapesten élek. És bár ez önmagában valóban így van, és már én is elgondolkodtam, hogy új blogot kéne indítani, most mégis történt velem valami, ami éppen bolygóhollandiságomhoz kapcsolódik.

A hétvégét Amszterdamban és környékén töltöttem. És most, a hazaköltözésem óta először, otthonosan éreztem magam mélyföldén. Talán azért is, mert most először volt időm rendesen a városban lenni - elsétálni a régi lakóhelyeim mellett, a parkoknál, ahol napoztam (amikor lehetett), és a volt munkahelyemnél. Furcsa érzés volt, mintha időutaztam volna pár évvel ezelőttre és valójában sose mentem volna el - már már majdhogynem ijesztően otthonos és ismerős volt minden: az emberek, az utcakép, és a kacsák a csatornákon.

Találkoztam barátokkal, a világ minden tájáról, és magyarokkal. Beszéltem angolul, magyarul, hollandul. Hollandul rendeltem, és holland bankkártyával fizettem. Tudtam mi merre hány lépés, mint amikor valaki hazatér.

És ez az, ami megakasztott. Nem olyan érzés volt, mintha látogatóba lennék, hanem mintha hazatérnék.

Dehát... nem épp azért költöztem vissza Budapestre, mert honvágyam volt? Nem Budapest az otthonom? Akkor most ez mi ez az érzet?

Azt hiszem, ez jelenség amit most megélek, a kétlakiság velejárója. Illetve annak, hogy hazaköltöztem. Aki valaha lakott pár évet külföldön, vagy legalábbis szülőhelyétől távolabb, más kultúrában, közegben, majd onnan eljött, de később visszament látogatni, bizonyára megélte már ezt az érzést. Mintha otthon lennél, de közben mégsem, mintha időutaznál egy korábbi éned, életed egy korábbi állomásába, olyan mintha éberen álmodnál, és valahol nagyon jó, de valahol meg nagyon ijesztő, mert olyan mintha nem lenne jelened. Kicsit elveszted saját magadat, időben és térben, és egy érzéki zűrzavarban találod magad ami úgy zsonglőrködik az elméddel, emlékeiddel, hogy érzelmileg is teljesen megkavarodsz, és hirtelen azt hiszed hogy mindent tudsz és minden világos, a következő pillanatban pedig mindent megkérdőjelezel.

Éberen álmodtam, úgy mászkáltam fel-alá mint egy beszívott holdkóros. Vigyorogtam, imádtam, hitetlenkedtem, hogy milyen jó is ez a hely, azt éreztem, hogy idetartozom, majd összeszorult a szívem, hogy most nem értem, mivan, most nyaralok? Vagy hazajöttem? Hol vagyok és mivan, és egyáltalán semmit sem értek.

És közben be-bevillant Budapest, az emberek, akik nekem most ott fontosak, az életem, és hülye teendők, orvosi időpontok, hogy be kell rakni majd a mosást, meg hogy menni kell majd dolgozni. Na ezek a pillanatok azért közben helyre-helyreraktak. Hogy 'bori higgadás, te most budapesten élsz, és mindjárt visszamegyünk.'

És ilyen furcsa nyugtalanság ült rám, vissza akartam jönni minél előbb, mert valahogy azt éreztem, hogy nehezen értelmezem ezt a párhuzamos univerzumban létezést. Hogy egyrészt minél többet vagyok itt, annál jobban összezavarodom, és mi lesz, ha nem fogok tudni elköszönni, mert beszippant a holland életem, ami még túlságosan a közelmúltból kísért ahhoz, hogy megfelelő nosztalgikus távolságból tudjak rá nézni, túlságosan élesek és valósak az emlékek ahhoz, hogy szépiás szűrőn keresztül lássam őket. Nem, ez full-on reality, és még ráadásul nem is változott semmi - másfél év alatt emberek se öregednek, meg egy városkép se változik meg. Najó, megépült a Noord/Zuidlijn metróvonal, ami ekvivalens azzal, mint amikor a 4-es metró már ott volt mire hazaértem, de kb ennyi. (Ja meg jó idő volt, budapest-típusú jó idő, ami valószínűleg még csalókábbá tette az egész ittlétemet).

És közben azért is el akartam jönni, mert valahol meg nagyon is éreztem, hogy húz vissza a jelenem, hogy igazából nehéz, és majdhogynem fájdalmas és megterhelő nekem most itt lenni. Lehet, hogy még nem álltam készen arra, hogy újra rendesen randizzak egyet Amszterdammal, a szakításunk óta?...

Szóval hát ez ilyen ez a kétlakiság. Ambivalens.

Hogy azt érzed, két otthonod van, de közben egy sem.
Hogy két anyanyelved van, de közben egy sem.
Hogy túlcsordul a szíved, annyi embert ismersz és szeretsz, de közben mindenki messze van tőled.
Hogy boldog vagy, de közben mégis szomorú.
Hogy szerencsés vagy, és egyben átkozott.

És, sajnos avagy nem, ez a kétlakiság azt hiszem egy állandó velejárója a létemnek mostantól. Mert igenis egy egész nagy fejezet Hollandiához köt, amihez Magyarországon semelyik barátom nemigen tud kapcsolódni, élmények amikkel teljesen magam vagyok, zárványszerűen, a kis pesti létezésemben. Bár persze nem mindig van ez előtérben, de valahol meg mégis ottmunkálkodik ez a háttérben a kétlaki ember lelki processzeiben, folyamatosan.  Valószínűleg a dolog akkor a legmarkánsabb, amikor az ember megéli a határmesgyét - meglátogatja az egyik lakát a másik lakából. Akkor ténylegesen rázuhan az emberre a dolog, mint egy nagyon nagyon hevi dejavu, és csak hagyni kell, hogy az emberen átmossanak az emlékek hullámok érzelmek özöne, és reménykedik benne, hogy a megfelelő érzések a megfelelő helyekre ülepednek a lelkében.

Most épp a reptérre tartok. A vonaton kinézve ugyanazt a tájat látom, mint mindig - sokat viccelődtem azzal, hogy amíg Utrecht és Rotterdam között ingáztam egy évig, még az utolsó hetekben is simán megijedtem néha a vonatút alatt, hogy rossz vonatra szálltam fel, mert az alapján, hogy mit látok az ablakból, egyszerűen soha nemtudom meg mondani, hogy merrefele vagyunk. Mert mindenhol ugyanaz van: alföld, állatok, csatornák, cuki kis házak, és néha egy város. Semmi referenciapont nincsen ahhoz, hogy Hollandián belül elhelyezzem magam a táj alapján, mert minden lapos.

Ez régen nyomasztott. Most mosolygok rajta.

És közben már azon gondolkodom, hogy vajon mikor is megyek kirándulni a Budai hegyekbe.