Idén márciusban végre újra elkezdtem merni biciklizni. Azért mondom, hogy végre, és hogy merni, mert Amszterdam után kicsit sokkoló a budapesti biciklizés - 100%-os bicikliutas lefedettség után iszonyú ijesztő volt újra autók közvetlen közelében avagy között menni, és igencsak nehezemre esik felidézni és elhinni, hogy kb 8 éve simán mindennap legurultam a Hegyalja úton és át az Erzsébet hídon, buszok és autók mellett/mögött/előtt/között suhanva. El lettem kényeztetve a biciklik országában, na. Ahogy ezt meg is jósoltam magamnak annó a kiköltözés előtt.

Na de a lényeg, hogy ezt most végre legyűrtem, és újra merek bringázni, és ehhez kapcsolódik egy nagyon érdekes kizökkentő élményem. Hollandiában a bringákon a nagy kikötős lakatokon kívül mindegyiken kivétel nélkül van egy ilyen kis kerékzár, ami az ülésed alatt van rögzítve a hátsó kerékre. Ebben lóg a kulcscsomód, mert akkor van nyitva mikor benne van a kulcs, és amikor leparkolsz és bemész a boltba, lezárod és kiveszed a kulcsot. És konkrétan csak ennyivel zárod le a biciklit, ha csak beugrasz a boltba - nem kötöd ki semmihez. Semmihez. Nem. Lakatolod. Oda. Csak a kereket, a biciklihez, a kerékzárral.

No most ezt az 'ülés-alá-nyúlok-lakatot-lezárom-kiveszem-a-kulcsom' mozdulatot olyan sokezerszer hajtottam végre, hogy teljesen reflexszerűvé vált - így az első pár hétben az itthoni biciklimnél is (amin nyilván nincs ilyen zár), folyton az ülés alatt hadonásztam mindig mikor megálltam, amit aztán ügyesen álcázni próbáltam, mintha csak csekkolnám a csomagtartóm és pontosan tudnám micsinálnék és egyáltalán nem egy nemlétező tárgyat keresnék bolond módjára.

Aztán ezután a műsor után viszont mindig jött az a probléma, hogy akkor viszont mit is kell ilyenkor csinálni, kerékzár helyett? Ki kéne kötni a bringát valahova, ugye? Itthon ez a módi. (Félreértés ne essék, Hollandiában is kikötik a bringákat, de csak hosszabb időre, vagy éjszakára, ha valahol csak futólag állsz meg, nem szokás.) Jobb esetben ilyenkor találok egy erre a célra kialakított valamit, amihez adekvát módon kiköthetem a biciklit, rosszabb esetben pedig kreatívnak kell lennem, és a legabszurdabb tárgyakhoz fogom hozzáláncolni a biciklim annak vélt biztonsága érdekében. Ezt mondjuk pont nem én követtem el, de elkeseredett sietségemben már majdnem előfordult velem is:

Meg kell hogy mondjam, nagyon nehezen szokom vissza arra, hogy mindig mindenhol, bármilyen rövid ideig is állok meg, valamiHEZ kössem ki a bringámat. És az az igazság, hogy ilyenkor mindig viaskodik bennem valami, mert én valójában nem is akarom valamihez kikötni a bringámat. Két okból: egyrészt iszonyú macerás, másrészt pedig a pár perc alatt amíg a boltban vagyok kétlem, hogy bárki keréklakatostul a hóna alá csapja a bringámat és elsétál vele (mondjuk ez azért is abszurd mert az én kerékpárom rémesen nehéz egy darab). Szóval egyrészt idegesítő procedúra, másrészt meg szeretnék hinni abban, hogy igenis kinthagyhatom 5 percre a biciklimet a bolt előtt kerékzárral, és nem fogja senki elvinni. De körbenézek, és látom, hogy bizony mindenkié hozzá van láncolva valamihez, és emiatt a furcsa peer pressure miatt végül csak kikötöm az enyémet én is, de közben baromira szitkozódom, mert annyira kényelmetlen és felesleges hercehurca naponta ötször azt a marha nagy láncot átvetni a küllőkön meg vissza.

Miért is mesélem el mindezt, ilyen részletesen. Azért, mert ez a kis különbség, a bicikli ki- illetve ki nem kötés kapcsán, jó mutatója annak a témának, amit most már másfél év után meg tudok fogalmazni, hogy a legnehezebbnek és legfájdalmasabbnak élek meg a budapesti életbe való visszailleszkedésem során: és ez nem más, mint az emberek iránti bizalom, illetve a bizalmatlanság. Ez utóbbi az, amitől teljesen elszoktam. Megint csak ne essék félreértés, Hollandiában is lopnak biciklit, SŐT. De valahogy az alapélményem ott élve egy magasabb fokú bizalom az emberek felé. Vagy legalábbis kevesebb aggódás azon, hogy kiben is lehet megbízni, így a hétköznapok során. Mert hogy Hollandiában nemigen jut eszedbe, hogy mi lesz a bicikliddel a bolt előtt. De ezer más kis apróságban is megnyilvánul ez, például amikor már ott voltam egy ideje, gázszerelőt is úgy hívtam, hogy az elsőt akit találtam a neten, és háziorvoshoz pedig gondolkodás nélkül a címemhez tartozóhoz jelentkeztem be, míg itthon ennek jó eséllyel elsőkörben a körbekérdezés lenne a bevett módja, hogy valaki ajánljon jó és megbízható gázszerelőt vagy háziorvost. Persze, Amszterdamban is jól jön az ajánlás bármiféle szolgáltatás igénybevétele előtt, de az inkább csak egy plusz, hab a tortán, nem alapkövetelmény semmihez. Itthon meg fordítva, mintha a bizalmatlanság lenne az alap, ami csak ismerős vagy ajánlás révén vált át bizalomba.

És értem én, hogy ez egy komplexebb társadalmi jelenség illetve probléma része, aminek az okozati kivizsgálásába nem kívánok belemászni ebben a blogposztban. Én itt most csak megfigyeltem mindennapos cselekvéseket illetve cselekvésbeli különbségeket, magamon, és másokon, és ezek alapján az fogalmazódott meg bennem, hogy olyan mintha itthon még egy ilyen törzsi-véri szisztémában gondolkodnánk. Mintha nem ugrottuk volna még meg azt a fejlettségi szintet társadalmilag, ahol kölcsönösen megelőlegezett bizalommal fordulnánk olyanokhoz, akiket nem ismerünk, ami jóval hatékonyabbá tenné a mindennapjainkat. Ugyanis ezt most látom, érzem, ebből a perspektívából, hogy egészen meglepő, hogy ez a bizalmatlanság napi szinten mennyi energiába és időbe kerül, mindenkinek, egyesével.

Hogy mennyire sok energiába és időbe is kerül, ennek remek jó példája még az a nagyon látványos és szimbolikus városképi különbség is, hogy az amszterdami lakásokon nincsen rács, még azokon az ajtókon sem, amik közvetlenul az utcára nyílnak. A lakótársaim se zárták a bejárati ajtót kulccsal, csak bevágtunk magunk mögött munkába menet, és csak akkor fordítottuk rá a kulcsot külön, ha elutaztunk. Ehhez képest Budapesten még a bérházak körfolyosóin is minden ajtón rács van. Amit minden alkalommal zársz, nyitsz, istentudja hány másodpercig. Remek feladvány adatbányász barátaimnak, kiszámítani éves szinten a két nép mennyi időt tölt rácszárogatással és biciklilakatolással, kíváncsi lennék!

Amszterdami rácstalanság

Budapesti rácsosság
 

Persze mindeközben nem akarok úgy tenni, mintha ne emlékeznék arra, hogy milyen is Budapesten élni, mert mégiscsak itt nőttem fel. De őszintén szólva borzasztóan jó érzés volt, amikor ezek a dolgok átprogramozódtak a fejemben, a kiköltözés utáni időszakban. A bicikli-lekötés kapcsán emlékszem a pillanatra, amikoris magyarból konvertálódtam hollandba - ugyanis eleinte nyilván azt is nagyon nehezen szoktam meg, hogy igenis otthagyhatom a biciklit a bolt előtt csak a keréklakattal. Nem akartam elhinni, páni félelem fogott el az első bár bevásárlókörutam alkalmával, és végig az ablakon át lestem ki, csekkolni, hogy tényleg igaz-e, ezt tényleg el lehet itt játszani, hogy így otthagyom a biciklit? 

És igen, ott lehet. Sőt, ami ennél még durvább, a biciklitáskámban is bennehagyhatom a hazaúton már elintézett bevásárlásaimat, amíg még más boltokba bemegyek.

Erről egy holland kollegám világosított fel, ami meghatározó mérföldkő volt a holland létemben. Álljon is itt zárásul a vele való párbeszédem:

- Szóval tényleg csak így itthagyod az összes cuccot a biciklitáskában amíg bemész a másik boltba?
- Persze, miért ne?
- És mi van, ha valaki elviszi?
- Mit, a kaját amit vettem?
- Igen.
- Hát, ha valaki kilopja a kenyeret a biciklitáskámból amíg vásárolok, akkor valószínűleg úgyis nagyobb szüksége van rá, mint nekem.