Bori goes to Holland

Mivel a blog.hu olyan technikai akadályokat gördített elém ami miatt egy rémálom volt képeket és videókat beollózni, ezért letettem róla, hogy az ázsiában töltött 2.5 hetem alatt további szignifikáns mennyiségű órát azzal töltsek el a hotelszobáimban, hogy anyázva copy-pastelem össze a cikkemet újra és újra, és rimánkodok, hogy működjön.

Cserébe a hazajövetelem óta benáthásodtam, így most itthonülve kiválóan ráérek arra, hogy máshogy szerkesszem a képeket, amivel remélhetőleg elébemegyek annak, hogy a szövegem újra és újra eltűnjön.

Na szóval valahol ott hagytam abba, hogy Bangkokban buliztam egyet - hát, azt az első buliéjszakát azóta se sikerült felülmúlnom, azt kell hogy mondjam, pedig azután még voltam kétszer Bangkokban, és egyszer Szingapúrban is táncikálni. A jetlag-mentesítendő projekt, miszerint az első éjszakát jól megtoltam, ha már +7órát ébren kell maradni úgyis, hogy nem aludtam előtte, remekül sikerült, annak ellenére is, hogy barátnőkkel messengeren konzultálva ők a pihenésre szavaztak. De nagyon éreztem a bugit, és iszonyú csillogó csillagszeműen excited voltam � valószínűleg ezért is sikerült olyan remekre az este, hatalmas kudos az idősebb párocskának akiket sikerült betalálnom, az ő kapcsolódásuk nélkül nem tudtam volna annyi szabadtánc energiát felszabadítani én sem. Zseniális amikor valakikkel tényleg csak a tánc és mozgás örömével lehet ugrálni, és örülni egymás hülye mozdulatainak és a rettenetes zenének, elképesztő hogy 10 000 km utazás után vadidegen helyen ezzel a dologgal ugyanúgy lehet kapcsolódni, mint 10 000 km-rel máshol, teljesen más emberekkel. Az alapvető univerzális örömforrás a zene és a tánc, és elképesztően otthon éreztem magam egész este.

Gyönyörű kontraszt volt másnap, ami utána ismétlődött is, a teljesen kozmopolita külföldi turistákkal együtthömpölygő univerzális őrjöngő élmények után a sokkal inkább lokális, helyiekhez és helyhez kötött elcsendesülés élmény is, amit félreeső városzugok és magasztos épületek megtekintésekor éreztem. Persze ez sem igazából individuális élmény, hiszen ezekben is a helyi közösség, kultúra, sőt a vallásukon keresztül valami sokkal univerzálisabbhoz tartozást élhettem meg, de mégis egy sokkal befeléfigyelőbb, egyedüli élményként éltem ezeket meg. Szóval tulajdonképpen tánc és csöndes meditáció aktivitások váltakoztak nálam, néha közbeékeltem turistapróbálkozásokat amiket többször bántam meg mint nem.

Amin nagyon meglepődtem, hogy távolról, úgymint itthonról, fotókon nézve, a thai templomok - amiket wat-oknak fogok hívni helyi szóval, mert a templom szó asszociációja számomra nem stimmel ezek leírásáa - egyáltalán nem tetszettek, valahogy a képi világukhoz, díszítésük számomra nagyon távoláll. Ezt továbbra is tartom, hogy nem igazán értem, viszont mégis ahogy élőben megtekintettem párat, végtelenül elérzékenyültem többször is. Valahogy annyi energia, szeretet és odafigyelés van abban a rengeteg csicsás díszítésben, meg az egésznek a kialakításában, hogy így teljesen más értelmet nyer, mint csak egy pusztán vizuális élmény, ami fotón vagy tetszik vagy nem.

És valamivel később volt egy olyan megvilágosodásom is, hogy hát azért az időjárás sem lehet mellékes ebben a történetben, mert amikor a Wat Arunban beültem az egyik nem is tudom, mellék watba? vagy az csak egy szentélyhelyiség volt? nem értek hozzá, mindenesetre amikor odabementem a 33 fokos napsütésből, és törökülésben, vagy hát amennyire én tudok törökülni, beültem a töküres térbe, aminek csak a szélén az ablakban egy buddhista szerzetes hesszelt, teljesen elmélyedve az okostelefonjába, miközben ment rá a ventilátor levegője, akkor jöttem rá, hogy hát azért így ez elég jó megpihenés élmény, ilyen hatalmas, hűsítő épületeket összerakni olyan trópusi időjárásban, ahol amúgy egész évben 33 fok van, és ha esik akkor lavorból ömlik az eső. De itt még ezt nem fogtam fel, itt csak meditáltam egyet, az egyik kínainak tűnő hölgy mögé leülve, ami annyira jól sikerült, hogy mire fölálltam, hogy kimegyek és megfordultam, az egész terem tele volt törökülő turistákkal.

Aztán később nagyon durva volt az időjárásvonalon továbbvíve realizálni, hogy itt EGÉSZ ÉVBEN ilyen meleg van. Hogy így nem az van, hogy most nyár van és meleg és mindenki örül, és majd télen begubóznak, hanem ezek az emberek (már akik nem mennek máshova), NEM TUDJÁK, MI AZ A HIDEG. Tehát nem az van, hogy most pár hónapig elviselik a sok turistát, és jókedvűek mert kint lehet lenni, hanem ők egész évben, vagyis igazából folyamatosan, mindig tangapapucsban pólóban és kisgatyában mászkálnak, és az egyetlen szignifikáns időjárási ciklikusság náluk a monszun, amikor is féléven át kurvára esik. De akkor sincs hideg.

Most lehet hogy ez ilyen banális hülyeségnek tűnik, de ez nekem akkor is egy ilyen durva dimenzió volt, ezt így felfogni teljes egészében, főleg annak a fényében, hogy lankadatlanul, kimeríthetetlenül kedvesek az összes turistával, amit én valahogy magamnak először azzal magyaráztam meg, hogy jó hát bevétel, turista időszak, addig mosolyog, utána meg kipiheni. És így basszus nem, ez náluk a default, amire a legjobb magyarázatom a vallás lett: túlnyomórészük buddhista, ahol alapérték a kedvesség és segítőkészség. De ez olyan szinteket öltött, hogy én tényleg többször pityeredésig érzékenyültem el, mert akkor is ha nem turistás helyen voltam, mert van egy ilyen furcsa hobbim, hogy elcsászkálok ilyen kevésbé frekventált helyekre, akkor is előbbutóbb ha pár percnél tovább tébláboltam, valaki, és nem csak buddhista szerzetes, de ők főként, de szóval akárki odajött, és általában relatíve szörnyű angollal próbálták megtudakolni, hogy mit keresek, és aszerint útbairányítani. Például volt egy nap, amikor nagyon elegem lett abból a merész húzásomból, hogy órákat sétáltam a 33 fokban Bangkok belvárosában, és csak simán felszálltam 8 baht-ért (ami 80 Ft) egy helyi buszra, hogy várostnézzek, ráadásul Google Maps szerint olyan irányba ment, ami nem is tűnt rossz ötletnek, de aztán természetesen rohadtul nem arra ment a busz, mert mint utolsó nap rájöttem, egész idő alatt rosszul olvastam a buszjáratok számát (és még most sem tudom, hogy melyik szám mit kéne hogy jelentsen, megfejteni nem tudtam, csak arra jöttem rá, hogy teljesen rosszul csináltam, és kész csoda, hogy néha eljutottam oda, ahova szerettem volna), és amikor a kalauz nénivel erre együtt rájöttünk, akkor többeket izzított a buszon, hogy aki tud angolul az mondja el nekem, hogy mégis micsináljak, és végül nem is vetetett velem jegyet, csak aszonták hogy hol szálljak le és mire szálljak át. Ami amúgy kár volt, mert nekem mindegy volt hol, csak ülni akartam, de a szándékot nagyon értékeltem, ugyanúgy, ahogy egy másik alkalommal, amikor már este egy kereszteződésben viszonylag hosszasan tanakodtam, hogy mit szeretnék, akkor a kereszteződés túloldaláról kiabált rám egy homeless bácsi, akit már egy ideje láttam hogy néz, és felhívta magára a figyelmet kedvesen integetve, amit nem értettem, de mosolyogtam, több jelét nem akartam adni a nyitottságnak, mert azt hittem majd pénzt kér, de ennek ellenére átszaladt az egész kereszteződésen, hogy utána percekig thaiul lelkesen magyarázzon az egyik út meg a másik út fele mutogatva, egészen bizonyos vagyok benne, hogy azt magyarázta, hogy melyik hova vezet és hogy ő mit javasol, hogy hova menjek, majd mosolyogva fejetbiccentett és visszament a haverjához, én meg félszegen megilletődve sétáltam végül tovább, és már azt sem tudtam, hogy mit gondoljak erről a népségről.

Ráadásul ez pont azután az incidens után történt, hogy nekivágtam, hogy megnézzek egy épületet, amit már akkor kinéztem magamnak, amikor a reptérről hotelbe taxizás történt - bejelöltem google mapsen, aztán kiderült hogy eléggé kiesik és nem is igazi 'turistalátványosság', ez utóbbi nem tartott vissza de az előbbi problémás volt a buszok miatt. Végül odavergődtem, nem sokkal naplemente után, csak hogy realizáljam, hogy ez valószínűleg egyáltalán nem nyitott a közönség felé ez a dolog, mert hogy vagy vmi királyi dolog, vagy vmi egyéb kormányzati cucc. De gondoltam sebaj, mostmár legalább a kerítésig elmászok, bár a kerítéstől számítva még iszonyú messze, kb fél kilométerre állt a számomra lenyűgöző épület. Ahogy odaértem a kerítéshez, megláttam az őröket is, na gondoltam fasza, a végén még kiderül hogy ide tilos jönni, és mindjárt lecsuknak. Kevés dolgot tudtam ekkor még Thaiföldről, de az egyik az az, hogy ha bármi olyat mondasz vag teszel, ami pl a királyt sérti, akkor simán lecsuknak, és ugye még mindig nem voltam benne biztos, hogy ez milyen épület, csak azt, hogy valami magasztos, pláne hogy az odavezető sugárutat végigkísérték ezek a nagy csicsás képek a királyi családról, azt hiszem, bár ilyen máshol is előfordult. Beillesztek egy gugli mepsz linket nektek, hogy meg tudjátok nézni, az utat ami odavezet, és a palota a messzességben bár akkor naplemente hangulat volt, képzeljétek úgy, úgy még szebb volt.

Szóval mindezek után iszonyúan meglepődtem, amikor realizáltam hogy az őr mellett egy kis kapu van, ami nyitva van, így teljesen naív turistaként gondoltam szerencsét próbálok, és rámutattam, hogy 'Can I go in?' mire az őr hajlongva betessékelt, hogy természetesen. Na innentől aztán végképp furcsa volt minden, mert ott terebélyesedett ez a hatalmas épület, amiről még mindig nem tudtam semmit, azon kívül hogy Dusit Palace a neve google mapsen, egy hatalmas tátongó tér áll előtte ahol középen van vmi lovasszobor, az egész gyönyörű, és mégsincs itt rajtam kívül senki, csak vagy 4-5 őr, a tér különböző szegleteiben. Egyáltalán nem votlam benne biztos, hogy nem leszek lelőve, ha rossz helyre teszem a lábam, ezért az összes őrt a szemem sarkából figyelve lassan elkezdtem középre sétálni, testbeszéddel minden jelét adva, hogy nyitott vagyok rá, hogy vissza legyek tartva ettől, ha ezt nem szabad. Nagyon néztek, minden oldalról. Aztán pár perc után annyira kínosan éreztem magam, hogy inkább lemásztam a pálya szélére, ahol két őr is volt, ami börleszkszerűen percekig tartott, mert annyira nagy volt a tér, és akkor már az őrök is érezték, hogy vmit akarok. Angolul mondom nekik ismét, hogy 'Can I go there?' és a palota felé mutatok. Rázzák a fejüket, hogy 'No', én meg próbálom megtudakolni, hogy akkor mégis meddig szabad menni, hiszen ha már be lettem ide engedve, akkor valameddig mégiscsak szabad. Nem vagyok benne biztos, hogy mit mondtak, de én úgy értelmeztem, hogy halfway, és úgy ítéltem meg, hogy a lovasszobor van halfway, és addig fogok elsétálni, de közben végig figyeltem az összes őr összes rezdülését, mert mindenki jószándéka ellenére továbbra se voltam benne biztos, hogy vmi nem volt-e lost in translation, és igazán nem akartam bajba kerülni. Ezen a ponton bejött egy pár is a kapun, egy hatalmas rózsacsokorral, amivel a szoborig iszkoltak, és mintha imádkoztak volna, én pedig csak néztem ezt a jelenetet kb 20 méterről, miközben legalább 50 varjú repkedett és károgott körülöttünk. Csak hogy ilyen térérzetben hasonlót mondjak, úgy képzeljétek el, mintha a Hősök tere egyik végén állnék, csak az egész körbe van kerítve, és pár őr figyel, és nemigen van ember. Azt is elmondták az őrök, hogy nem szabad fotózni, így a sunyiban készült fotómat fel sem merem ide tölteni, kénytelenek vagytok a szavaimra hagyatkozni, vagy ráguglizni, hogy Dusit Palace. Aztán még percekig tébláboltam, nagyon szerettem volna közelebb menni, de nem kísértettem meg a dolgot, hanem elkezdtem 'lejönni' a hatalmas térről, és a szemem sarkából megintcsak látom, hogy az őr akivel korábban konzultáltam, nagyon figyel és szintén jön felém, és vmiért 'ki fog kísérni' a helyről. Én úgy éreztem, meghatotta ahogy viselkedtem, vagy legalábbis én úgy éreztem, hogy látványos lehetett, hogy a magasztos hely hatással volt rám, és zavaromban úgy éreztem, hogy mondanom is kell valamit amivel megmagyarázom, hogy mért hesszelek már lassan 15perce egy üres téren, ahol látszólag nem szokás hesszelni, így annyit mondtam neki ahogy szemkontaktust vett fel velem, hogy 'It's very beautiful' és az épületre mutattam. Ettől vmiért igénye lett magyarázni, és mivel az angolja már neki sem terjedt ennél tovább, thaiul magyarázott és mutogatott, volt egy szó amit többször elmondott, amit meg akartam jegyezni de elfeledtem, mindenesetre vmit nagyon át akart adni, és én nagyon bólogattam.

Aztán kísért kifele, és megkérdezi:
'where are you from?'
'Hungary'
'Hungary... okay.' szerintem nem mondott neki semmit, de elraktározta az információt. 'how long are you in Thailand?'
itt smalltalk következett arról, hogy hány napot vagyok hol. a végén pedig aszonta:
'It was very nice to meet you. I hope you will enjoy your stay in Thailand'
'Kop koon kaa' próbáltam thaiul megköszönni, és pont ugyanannyira meghajolni közben, mint ő.

Na, és mindezek után a szürreális élmény után volt még a hajléktalan bácsis jelenet.

Értitek már, hogy mit magyarázok, amikor azt mondom, hogy rendíthetetlenül kedvesek és segítőkészek? Éljen a buddhizmus, éljenek a buddhisták. Ezek után nem is tudom eldönteni, hogy éppen hogy meglepő vagy sem, hogy a szerzeteseknek is át kell adni a helyet a metrón :)

Btw, most így cikkírás közben gyorsan rákerestem: a Dusit Palace valóban a király elsődleges lakhelye. Még szerencse, hogy tényleg helyesen viselkedtem. �����

Na ma ennyire volt szuflám. :)